opus operatum (lat. 'létrehozott mű'): szentségtani szakkifejezés, mely azt a kérdéskört jelzi, hogy a megfelelően kiszolgáltatott →szentség mennyiben közli saját erejéből a kegyelmet. Fogalompárja az →opus operantis. - A szentségek tárgy-eszközszerű hatásával kapcsolatos meggyőződés a Szentírásra vezethető vissza. Jézus mintegy tárgyiasította a megváltás kegyelmeit a szentségekben, s azokat az Egyh-ra bízta. Ezzel kimutatta az ember üdvösségére vonatkozó akaratát, ugyanakkor az embert nem mentette föl a személyes együttműködéstől. A szentség tehát magában hordozza a hatékony erőt, nem a fölvevő buzgóságából (ex opere operantis) kapja. - A megkülönböztetést először 1200 k. Poitiers-i Petrusnál találjuk, aki a szentség eszközszerű hatását már elhatárolta a kiszolgáltató hozzájárulásától, Auxerre-i Vilmos pedig a fölvevőnek a hozzájárulásától is. A hiv. egyh. iratok III. Ince p. (ur. 1198-1216) óta használják a két kifejezést. A trienti zsin. (D 851) a szentség →eszközokságát a látható jelnek tulajdonította, nem a kiszolgáltató v. a fölvevő érdemének; az utóbbiak csak föltételek, de nem játszanak bele a szentségi okságba. Ezzel a kat. szentségtan közbenső helyet foglal el két olyan fölfogás között, amelyek közül az egyik a kegyelmet közvetlenül az Isten és az egyén kapcsolatából vezeti le, a másik pedig eltúlozza az emberi közvetítést. A kiszolgáltató csak Krisztus képviselőjének szerepében cselekszik, az ő nevében hozza létre a szentségi jelet, de a kegyelem nem rajta, hanem a szentségi jelen keresztül érkezik. A fölvevőnek ugyan elő kell készülni a szentség fölvételére, de ezzel nem érdemli ki a szentség kegyelmét pelagiánus v. szemipelagiánus értelemben. Másrészről viszont a kegyelem nem lesz független a teremtményi közvetítéstől, mint ahogy azt a reformáció teol-ja beállította, ahol a szentségnek nincs oksági hatása a kegyelemre, hanem csak kinyilvánító szerepe. Az ~ban tkp. az Egyh. szentségi jellegének hatása realizálódik. Isten a maga üdvözítő akaratát az Egyh-ban fejezi ki, s az egyes szentségekben testesíti meg. Itt látjuk meg a különbséget a szentségek és az ósz-i jelek között. Az utóbbiak csak jelképezték azt, hogy a kegyelem majd Krisztus szenvedése árán osztályrészünk lesz. Ezzel szemben az új szöv. szentségei valóban tartalmazzák és közlik a kegyelmet a fölvevővel (D 695). Az Egyh. Krisztus eszkat., győzelmes kegyelmének végérvényes megjelenése a tört-ben, az ósz-i nép ennek csak előképe volt. Az ~ által a szentségi kegyelemközlést kapcsolatba kell hozni az opus operantisszal és a kegyelem igazi forrásával, amelyet a szentség jelképez. Az opus operantistól való elhatárolásnál látni kell, mit jelent az ex. Nem fölvételének értékét tagadjuk, hanem csak azt állítjuk, hogy nem az a kegyelem közlésének az oka. Ahhoz, hogy a szentség „ex opere operato” működjék, szükség van az opus operantisra, vagyis a kiszolgáltató szándékára és cselekvésére, valamint a fölvevő fölkészültségére. A szentség nem sztatikus jel, hanem szimbolikus cselekmény, tehát beleillik a kiszolgáltató és a fölvevő tette is. Továbbá a szentség jelképezi az üdvösséget kereső ember találkozását Istennel, aki az üdvösség forrása, s ebből a szempontból is szükséges a kiszolgáltató és a fölvevő tevékenysége. A szentség csak akkor adja meg a kegyelmet, ha a fölvevő valóban előkészült és nem állít akadályt. Vagyis az ~ és az opus operantis összetartozik. - Végül az ~ot nem szabad valamilyen varázslatos hatásnak tekinteni, hanem olyan misztériumnak, amely Krisztustól ered. A szentségi jel csak az ő akaratából jelképezi a kegyelmet még akkor is, ha az term-éből eredően alkalmas a jelképezésre. A víz önmagában lehet jelképe a tisztulásnak, de a belső megtisztulást a keresztségi lemosás csak Krisztus akaratából jelképezi. A szentségek erejének forrása tehát Krisztus megváltói érdeme (D 799). Ezért végeredményben azt mondhatjuk, hogy a szentség Krisztus üdvözítő művének erejével hat, amennyiben az a szentségi jelképen keresztül jelenvalóvá válik. A szentségben a fölvevő mintegy Krisztus megváltó művét „érinti meg” (mediator Dei), s így részesévé válik Krisztus halálának és feltámadásának, melyben üdvösségünk megvalósult (Róm 6,3-6). **

LThK VII:1184.